Princess Ln, 4513 - ELADVA

Lora


Szerencsémre a lány hamar kapcsolt, megfordult és elindult a háza felé. Én szépen csendben követtem őt, néha észrevettem, hogy megfordul, és azt ellenőrzi, hogy biztosan követem-e. Mikor beléptünk a házba, azonnal megcsaptak az illatok. Vanília, öblítő, minden új. Szép, takaros kis ház volt. Az enyém ehhez képest, hogy is mondjam..túl kupis. Bele kellene fognom már egy felújításba. Sokszor játszadoztam már el ilyen gondolatokkal, hiszen a pénz meg lenne rá, de mindig túl lusta voltam, tényleg el is kezdeni az ilyesmit. Lora ledobálta a kis táskáját, majd odaugrott mellém, és lekapta rólam a szétázott dzsekimet. Először kissé megrémültem, hogy miért is kezd el vetkőztetni, de mikor felrohant, és meghallottam a mosógép szörnyű hangját, megnyugodtam. Kissé zizis vagyok mostanság. Lora pár perc múlva lerohant egy köntösben, majd rákérdezett, hogy kérek-e bármit is. Elmosolyodtam, majd csendben megráztam a fejemet. Nemrég ebédeltem, jelenleg egy falat se menne le a torkomon, plusz, elég ideges is vagyok. Lassan elindultam a konyhaasztal felé, kihúztam az egyik széket, majd leültem. A nadrágom is csurom víz volt, de reméltem, hogy Lora csak nem harapja le a fejemet azért, mert az egyik széke egy "kicsit" vizes lesz. Vagy ha mégis, akkor majd segítek neki, amiben csak akarja. Pár másodpercig, csak csendben ültem, majd éreztem, hogy valami nagyon kikívánkozik. A lelkemet több éve nyomja, egy kisebb monológ, amit mindig is a lány szemébe akartam mondani, de sosem volt rá lehetőségem. Talán Isten, a sors akarta, hogy most kapjam meg azt a lehetőséget.
Lora? Már egy ideje el szeretném ezt neked mondani, csak sosem tudtam, hogy hogyan fogjak hozzá, írjak-e neked egy levelet vagy bármit... Mondtam, halkan és lágyan, miközben felálltam, és a kis köntösben álldogáló szőkeséghez léptem. Gyengéden megfogtam a kezét, vettem egy mély levegőt, majd megszólaltam.
Már nem vagyok szomorú, mert tudom, hogy ez igaz szerelem volt. És most, hogy az új életünkben találkoztunk, boldogan tudok rád mosolyogni és eszembe jut, hogyan hevertünk a fák alatt, miközben megtanultunk szeretni. Az igazi szerelem felemel és mindig többre sarkall, lángra lobbantja szívünket és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled. Mondtam, egy halvány mosollyal az arcomon, majd adtam egy apró puszit az arcára. Ebben a percben éreztem a megkönnyebbülést a lelkemben. Szinte soha nem éreztem még ilyet, olyan volt, mintha szabad lennék, azt tehetnék amit csak akarok. Elengedtem a lány kezét, majd zsebre vágtam az enyémet, és csak néztem a két szép szemébe.

My wet JayBee

Szóval magányos farkasként. Nem bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el „örömömben”. Érdekes egy dolog ez: én meg Justin. Furcsa, de megbélyegezte az életem az a kapcsolat a gimiben. Mióta eljöttem onnan, és leérettségiztem, mint normális mugli, megváltozott az életem. A családom szétesett, és bár fáj kimondani, nem érdekel. Orvosra van szükségük mindannyiuknak, és ha meggyógyultak újra beszélhetjük az egészet. Csak a kis Beth az egyetlen, aki hiányzik még nekem. Ez az egy bajom, azzal, hogy elköltöztem Cali-ból… nem mehetek ki minden nap Beth sírjához. Voltak elmebeteg ötleteim, hogy kihantoltatom és mint megvénhedt nagymama az autóbalesetben elhunyt unokáinak a hamvait kiteszem a kandallópárkányra… De jobban végiggondolva, ez egy hülye ötlet volt.
- Oh, persze - mondtam elpirulva, ha bár ezt az éjféli órában senki sem láthatta – gyere, erre lakom. – azzal elindultam a kocsi felé, remélve, hogy a fiú követ. Kivettem a két kutyám, s a kézitáskám, majd lezártam a kocsit, és kinyitottam a ház ajtaját. Amikor beléptem, hátranéztem, és megbizonyosodtam róla, hogy a fiú követett, és ott áll mögöttem. Feloltottam a központi lámpát, és az alsó szint minden lámpája, mennyegzeti, fali, asztali felkapcsolódott. Ez volt az, ami megtetszett a házban először. Tipikus új ház illat volt bent, a bútorok drágák voltak, a fal frissen festett. Életem leggyönyörűbb háza volt, amit apám pénzén vettem magamnak. Ha már megölte a kishúgom – véletlen, nem véletlen, tök mindegy – ennyi jár nekem. A házban mindenütt vanília illat terjengett, és rózsás öblítő a függönyök miatt.
- Add csak a kabátod… - lesegítettem róla az átázott dzsekit – Kimosom neked. – nem tudtam megállni, hogy ne simítsam végig a fiú izmos felsőkarját, miközben levettem a kabátját. Lehet, hogy furcsállotta, hogy kimosom, és meg sem kérdeztem, hogy akarja e, de ki akartam próbálni, a hőszárítós mosógéprendszerem.
- Ülj csak le, arra van a konyha, egy perc és jövök. – felrohantam, bedobtam a cuccaim és a kabátját a mosógépbe, és csupaszon végigszaladtam az emeleten a gardróbig, és magamra aggattam egy selyemköntöst, majd visszaszaladtam a fiúhoz.
- Kérsz valamit inni, enni? – mondtam, mintha lett volna itthon bármi normális táplálékom.

My only one


Hihetetlennek tartottam, hogy Lora semmit sem változott. Ugyanaz a kis gyerekesen szétszórt kislány maradt. Láttam az arcán az izgatottságot, a félelmet, és persze a zavarodottságot. Valószínűleg én is ugyanígy nézhettem ki, de most nem magammal törődtem. Az eső mindkettőnket teljesen eláztatott, de se én, se a lányka nem tulajdonítottunk neki nagy figyelmet. Hiszen ez csak víz. Egyikünk se fog elolvadni. Csak néztem az arcát, ahogyan folynak le róla az esőcseppek, de Lora meg se rezzen. Többször lejátszódott már a fejemben az a szituáció, hogy mi lesz, ha újra találkozom vele, ennyi év után. Igazából mindenre gondoltam, csak nem erre. Ez olyan gyorsan történt, olyan hirtelenül. Elmosolyodtam, amikor a lány újra szóra bírta magát. Ejjha, nagyon belevágtunk ám a közepébe! Egy percre lepillantottam a földre, hogy próbáljam leplezni azt, hogy majdnem elnevettem magamat. Felvettem egy kicsit komolyabb arcot, majd visszanéztem a lányra.
Persze. Nos, akkor üdv Franklinben! Kacsintottam Lorára, és gondoltam, hogy kijár neki egy rendes üdvözlet, egy régebbi lakótól. Itt vagyok már lassan másfél éve, szerintem megérdemlem, hogy azt mondhassam régi lakó vagyok. Folyton őt néztem, de egy idő után már kezdtem sajnálni. Láttam az arcán, hogy nem nagyon tudja eldönteni mihez is kezdjen most. Még az is megfordult a fejemben, hogy lassan kijelenti, hogy ez biztosan csak egy álom, vagy érzi, hogy kezd megkattanni. A szemébe nézve, láttam, mintha valami nyomná a lelkét, és hamarosan hangot is adott neki. Tudtam, hogy egy ilyen kérdéssel valamikor elő fog állni, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Elmosolyodtam, majd gyengéden a kezéhez értem.
Magányos farkasként élek. Ott lakom a sarkon. Mondtam mosolyogva, majd eleresztettem a kezét, és kicsit közelebb léptem hozzá. Az eső csak nem akart elállni, egy két autó elszáguldott bennük, és néha még azt is láttam, hogy a többi ember hogy néz ránk. Mint az idiótákra. Belőlük már eltűnt a gyerek, ők már nem élvezik úgy az esőt. Oké, én sem azt akarom ezzel mondani, hogy most kedvem lenne ugrándozni és énekelni a zuhogó esőben, de annyira nem idegesít. Csak egy picit. Pár másodpercig még álldogáltunk nagy csendben, majd köhécseltem egyet, és a lányra pillantottam.
Nos, akkor most mi lesz? Elindulunk? Kérdeztem kissé türelmetlenkedve, de próbáltam visszafogni magamat.

Justin, my... her sweetheart

Penny Lane kiugrott a kezemből, de még mielőtt sokkot kaptam volna, hogy megint elszökik, csak bepattant a kocsimba.
- Öhm… Van kedved bejönni? Itt lakom szemben, ez lesz az első éjszakám itt. Van kedved esetleg nálam… - megszakadt a mondatom. Lora mi a frászt csinálsz?! Beinvitálod a gimis szerelmed, hogy aludjon nálad?! Jézusom. Végig sem gondolom mit mondok néha, csak mondom. Ami a szívemen, az a számon. És az invitálásom első oka nem is az lett volna, hogy esetleg elcsábítanám – amit kötve hiszek, mivel tuti családja van – hanem az, hogy félek egyedül ebben a nagy házban. Azért mégsem ugyanolyan, mint a Cali-társasházak, ahol csak átszólsz a szomszédnak egy esti parti előtt, hogy ugyan nézzen már rá néha a házadra, nincsenek e benne betörők vagy ilyesmit. Itt csak te vagy és a félelmeid. – Szóval van e kedved esetlen nálam meginni egy kávét? Kávégépem ugyan nincs, de van porkávém. – elmosolyodtam. Ez egy olyan tipikus „épp beköltözöm mondat” volt.
Zavarodottan néztem a srác szemébe, majd az ajkára. Nem tudom miért tettem, de azon kattogtam, hogy most vajon ki csókolja azokat az ajkakat. Kedvem lett volna lejjebb is nézni, hogy most vajon ki használja azokat a lenti tájakat, amellyel anno megfosztottak engem az egyik legbecsesebb kincsemtől, de nem tettem. Túl feltűnő lett volna.
Az átfázott vizes testemen erős és hideg szél fújt keresztül, de türelmesen vártam a fiú válaszát az invitálásommal kapcsolatban. Viszont egy valamivel nem tudtam türtőztetni magam. Egy kérdéssel.
- Na és… egyedül élsz itt, vagy a családoddal? – mosolyogtam a fiúra übererőltetetten, és ezt valószínűleg ő is levette. De hiszen miért is örülnék én, mint ex a Berbone-házasságnak, meg a bébiberbone-oknak.
Néztem a fiú átázott pólóján keresztül az izmos hasát, és éreztem azt a fajta bizsergést, amit nem kellett volna. Lora, cssssss…

Lora, darling


Álltam, és néztem, akárcsak egy idióta. Már az is megfordult a fejemben, hogy volt valami a reggeli kávémban, és attól hallucinálok. Ott állt előttem, az az apró kis szőkeség, teljes életnagyságban. Szinte semmit sem változott, már csak azért sem, mert először rám se nézett, csak rám ordított, mivel én voltam a gonosz kis kutyatolvaj. Nem nagyon tudtam, hogy most köpjek vagy nyeljek, de jelen esetben szerintem egyik sem lett volna odaillő. Inkább csak felvetettem egy halovány mosolyt, mivel nem volt valami természetes. Magamtól nem vigyorogtam volna Lora arcába, csak álltam volna, mint egy szikla. Hamarosan megszólalt, és a hangja szinte átölelt. Olyan régen nem hallottam már ezt, beleborzongott testem-lelkem. Egy másodpercre behunytam a szememet, majd kinyitottam, és újra ránéztem arra a tiszta, gyönyörű arcra.
Hát igen...én vagyok, 3D-ben. Klassz, mi? Amúgy meg, itt lakom. Hülye vagyok. Még ilyen szituációban is poénkodok? Bár egy kicsit oldja ezt a határozottan feszült hangulatot. Elmosolyodtam, és most már éreztem, hogy ez a mosoly szívből jön. Láttam a lány arcán, hogy megijedt. Benne is ugyanolyan érzések kavaroghattak mint bennem, össze voltunk zavarodva. Mi voltunk anno az álompár. De ez már rég volt. Az első nagy szerelmek fantasztikusak, de mind elmúlnak. Igen, és tudom, hogy most csak blöffölök. Több éve próbálom bemesélni magamnak, hogy mindennek vége egyszer. Nyeltem egy nagyot, majd csak akkor eszméltem rá arra, hogy még mindig itt állunk, ketten az üres parkban, a zuhogó esőben. Körbenéztem, majd zavarodottan kicsit közelebb hajoltam a lányhoz, majd megszólaltam.
Nem szeretnék hangulatromboló lenni, de ha nem megyünk be hamarosan egy fedett helyre, valamelyikünkről lemállik még a bőr is. Mondtam, majd ismét felvetettem egy halvány mosolyt, és belenéztem a lány két szép szemébe. Azok a szemek, hihetetlen, hogy még mindig képesek voltak megigézni. Lora egyik hatásos fegyvere ellenem. Ha belenéztem, sosem tudtam semmire sem nemet mondani. Azt hiszem ez még mindig így van.

Justin, babes

Mikor már teljesen tanácstalan voltam és kezdtem feladni a reményt, megláttam egy férfit a távolban, a kezében egy kutyával. Nem gondolkoztam azon, hogy az lehet, hogy nem is Penny Lane, lehet, hogy az ő kutyája, és ha mégis Penny Lane, akkor lehet, hogy csak megtalálta, és most a gazdiját keresi… mint egy őrült elkezdtem felé rohanni, s mikor odaértem kedvesen köszöntöttem…
- Azonnal add vissza a kutyám, te tolvaj! – üvöltöttem rá az idegenre, anélkül, hogy ránéztem volna. Kivettem a kezéből a kutyát, és amikor már megnyugodtam, hogy Penny Lane megkerült, végiggondoltam, hogy mit is mondtam az imént a kedves megtalálónak. A kutyát néztem, és közben beszélni kezdtem.
- Igazán bocsánat… Csak megijedtem, hogy elvesztettem. Most költöztem ide, és… - elállt a szavam, amikor felnéztem a megtalálóra. Nem lehet. Ez nem lehet. Biztos csak sokkot kaptam a kutya miatt, vagy túl sok ideje vezetek. Belém csapott az áram. Elmebeteg lettem. Igen, biztos az utolsó a jó válasz… Azért történt velem ez a sok hülyeség. Kész, orvosra van szükségem… Meggárgyultam. Legalább 2 hosszú percig csak néztem a szemébe, mint aki lemerevedett. Régi érzések kezdtek lángolni bennem, mint a futótűz… Amiket már ezer éve nem éreztem. Elfelejtettem, milyen szeretni. Mióta Apámat börtönbe zárták, a húgaim pedig Sophia néni neveli, és Anyám bekerült a diliházba nem volt kit szeretnem, csak a két kutyámat.
- Jus…tin? Te? Én? De én… Nem is… Mármint… Mit keresel te itt? Én azt hittem hogy… - még nem válaszolt, hiszen mikor is tette volna, de már összetört bennem egy világ. Mit keresne itt? Biztos családja van, felesége és gyerekei vagy csak terhes felesége vagy a franc tudja, de mi mást keresne egy kertvárosban?! Bár sosem engedtelek volna el… - gondoltam. Kedvem lett volna pofán verni magam… Hiszen ennek már 3 éve. Gimis szerelem, jön, megy… vagy mégsem?

Lora, drágám

Elég rossz napra ébredtem. Mostanában mintha semmi sem lenne olyan, mint amilyen eddig volt. Mintha valami természetfeletti dolog lenne körülöttem, jelezne valamit, hogy figyeljek mert lehet, hogy valami történni fog velem. Igen, elég butának hangzik, de még is ezt érzem. Ma reggel mikor felkeltem, csak esőkopogást hallottam, semmi mást. Csak néztem ki a fejemből, mint valami agyhalott. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, elvégeztem mindent amit reggel szokás, majd elmentem dolgozni. Igen, a kicsi Justin, a kemény nőcsábász itt tart. Dolgozik. Most jöttem csak rá igazán, hogy mindenki felnő. 5 körül végeztem, egyenesen hazajöttem. Szerencsére most nem kellett elmennem bevásárolni, minden megvolt otthon ami kellett. Az eső még mindig zuhogott, az ablakon üvegén hangosan kopogott, ami egyre jobban kezdett idegesíteni. Leparkoltam, majd bementem a házba. Ledobtam az összes cuccomat a kanapéra, majd magam is rávetettem magamat. Hogy lehet ilyen unalmas az életem? Régebben minden más volt. Bagolykő, varázslás, vizsgaidőszak és...Lora. Ezer éve nem gondoltam rá, lehet, hogy már férjnél van. Hiszen annyi idő eltelt a szakításunk óta, de ha rá gondolok még mindig érzem belül azt a gyerekesen vad tüzet amit mindig is éreztem iránta. Nagyot sóhajtottam, majd felültem. Körbenéztem az üres lakásban, majd felpattantam, magamra kaptam a dzsekimet, felhúztam a fejemre a kapucnimat, és kisétáltam a házból. Szeretem ha esik. Ilyenkor lehet a legjobban gondolkodni, kitisztítani a fejünkből minden hülyeséget. Én jelenleg a nosztalgiázást akartam kitörölni. Hiszen minek ilyesmiken agyalni? Az már a múlt, a jelen számít. Sétálgattam, hagytam, hogy az eső teljesen eláztasson, hogy a víz lecsorogjon az arcomon. A park felé vettem az irányt, amikor is egy apró kis valami ugrott rá a lábamra. Nem tagadom, kaptam egy mini szívrohamot, azt hittem ott helyben elájulok. Mikor lenéztem apró támadómra, egy kiskutyát láttam magam mellett. Ami azt illeti, egy nagyon is ismerős kiskutyát. Láttam az állatka szemében a csillogást, az izgatottságot és csak akkor ismertem fel. Penny Lane?!
- Szeeevasz, pajtás! Uramisten, te meg mit csinálsz itt? Leguggoltam hozzá, majd megsimogattam. Hirtelen eszembe se jutott rákérdezni arra, hogy hol van a kedves kis gazdája, hiszen nem tartottam valószínűnek, hogy még mindig ugyanaz a kis szőkeség vigyázna rá, aki régen. Biztos voltam benne, hogy Lora eladta őt valakinek, és a sors pont idehozta őt. Felegyenesedtem, majd körbenéztem, és épp láttam felém futni azt a személyt, akit a sors küldött hozzám. Alacsony, karcsú és szőke. Lehetetlen...

Justin?!

Jeges eső kopogott a kocsim ablaküvegén. Nem győztem nyomogatni a gombot tisztítószerért, amit a kocsi automatikusan az ablakra fújt, majd letörölgetett. Már szinte zavart volna ha nem mozog a fejem előtt a két ablaktisztító-pálca, annyi ideje vezettem. Pontosabban 4 órája. Folyton a GPS-t bámultam, amióta kiértem California-ból. Úgy éreztem rossz fele megyek, és eltévedtem, pedig nem. Egyenesen vezettem a kertváros felé. Borzalmas. Nem tudom mi ütött belém, hogy múlt hónap utolsó vasárnapján bementem a munkahelyemre és leadtam a felmondási papírjaimat, majd összepakoltam a cuccaim, hazamentem és a neten keresgélni kezdtem kertvárosi házak után. És akkor megtaláltam ezt a környéket, ezzel a házzal és úgy döntöttem megveszem. Érthetetlen számomra, de mégis jó döntés volt. Untam már hogy a hét 7 napján dolgoznom kell és nincs szabadidőm? Vagy talán családot akartam alapítani? Ugyan kivel? Justin óta csak szeretőim voltak. Jöttek, szex, mentek. Tök mindegy. 2 hete a teherkocsisok már bevitték a bútoraim, múlthéten pedig lejöttem repülővel és taxival elvégezni az utolsó simításokat, hogy ma nyugodtan leköltözhessem, és ne kelljen már ilyeneken aggódnom. Csak én vagyok, és Penny Lane meg Lila a kutyáim.
Körülbelül 1 percre lehettem a háztól, amikor az eső hirtelen jobban kezdett szakadni, az ég dörögni és villámlani… a kocsiban viszont már alig volt levegő, úgyhogy lehúztam az első ablakot az anyósülés mellett… és akkor Penny Lane hirtelen kiugrott. Mikor még a porsche-mmel jártam, lehúzott tetővel akkor sem csinált ilyet soha… De most kiugrott. Gondolkozás nélkül hatalmasat fékeztem, a sors fintora az volt, hogy épp a házam előtt… és a kutya után futottam be a parkba. Megkattanhatott a sok utazástól – gondoltam, és a nevét kiáltozva rohangáltam a parkban, de nem találtam. A sminkem elkezdte levinni az eső, a hajam fél perc alatt teljesen átázott, a ruhámról nem is beszélve.
Egy órája rohangáltam, és Penny Lane még mindig nem volt sehol. Rettegtem, és kezdtem feladni a reményt. Idegen város, ijedt kutya a viharban… Semmi jóra nem vezet…